Volt időnk ízlelgetni a szót: imposztor-szindróma. Im-posz-tóóóór. Szin-dró-ma!
Mint valami súlyos betegség. Az lenne?
Ugyan, dehogy.
Ez csak az önbizalomhiány fancy, modern elnevezése.
Mivel fogékony vagyok a pszichológiára és az önismeretre (még egy egyetemi diplomát is “akasztottam” belőle), így én már jó ismerősként tekintettem a kifejezésre; réges rég magamra aggattam a diagnózist.
Tudtam, hogy Aljona témába vágó cikke hatalmasat fog ütni. De még én is meglepődtem, hogy ennyire.
Rengeteg komment (főképp a Facebook-csoportunkban), rácsodálkozás, aha-élmény.
“Ó hát nem is tudtam, hogy ami nekem van, annak ilyen neve is van!” és hasonlók.
Elgondolkodtam.
Vajon mi lehet az oka, hogy szinte mindannyian önbizalomhiánnyal küzdünk a fotózásban (is)?
Végül arra jutottam, hogy a titok nyitja a fényképezés kétélűségében rejlik.
Ott vannak persze a technikai kérdések: a fények ismerete, a kompozíció, mélységélesség, univerzális szabályok (pl. aranymetszés), fókusz helyezése, stb.
Való igaz, hogy ezek ismeretének hiánya sok esetben agyoncsapja a képet - legalábbis a nagy átlag szerint.
A szabályok ugyanakkor azért vannak, hogy áthágjuk őket, s a fotózás ráadásul egy szubjektív művészet. Mutass egy képet mondjuk tíz embernek, és lehet, hogy mind a tíz más okot mond, hogy miért tetszik, vagy éppen nem tetszik neki az adott mű.
Nincs két egyforma ízlés, maximum trendeket követő és kedvelő tömegek.
Úgy gondolom itt kerülünk valahogy egy őrült spirálba:
legtöbbünk úgy van kódolva, hogy retteg az elutasítástól, a negatív kritikától. Elfelejtjük ugyanakkor, hogy kezdőként nem kötelességünk tökéletes képet alkotni - elvégre ezért vagyunk kezdők. (S különben is, kinek mi a tökéletes?)
Haladóként pedig nem jut már eszünkbe néha felvenni azt a bizonyos “kezdő szemüveget” és a véleményeket annak szűrőjén át fogalmazni. (Na meg persze sokan a szubjektivitás szabadságát is hajlamosak a szőnyeg alá söpörni, foggal-körömmel ragaszkodva a saját igazukhoz.)
Nem azt mondom persze, hogy a (jó) kritikának nincs helye - épp ellenkezőleg! Számomra ennek azonban két fő ismérve van:
1, Kérték.
2, Nem felsőbbrendűségből, kényszeres önigazolásból, vagy frusztrációból gyökerezve íródik.
Ha erre a két apróságra figyelnénk, talán nem bólogatnánk szintén oly’ sokan arra a bizonyos imposztor-szindrómás cikkre.
Mit tehetünk hát, ha kezdők vagyunk?
Vállaljuk! Vállaljuk bátran!
Fejlődni ugyanis csak akkor lehet, ha csináljuk a dolgot, a képek, viszont - értelemszerűen - azért készülnek, hogy kisebb-nagyobb közönséget kapjanak. Ez így van jól!
Ne féljünk a kritikától!
Ha kértük, ha nem; szívleljük meg a kapott kritikát, még akkor is ha nehéz. Vegyük észre, hogy mi az, ami jogos és nekünk szól, és mi az, ami csak maszlag. Lépjünk egyet hátra, parkoltassuk le az egónkat, és szemléljük új szemszögből a sorokat! Mások véleményét sokszor személyes támadásnak véljük és éljük meg, pedig lehet, hogy tényleg csak a tapasztalat és/vagy a segíteni akarás húzódik mögötte.
Skálázzunk!
Tedd fel magadnak a kérdést: egy 1-től 10-ig terjedő skálán mennyire tartod magad jó/képzett fotósnak? Majd tedd fel a kérdést fél év múlva újra… és újra… és újra!
Legyünk önazonosak!
Ha nekünk épp a szanaszét szaturált képek jönnek be, akkor húzzuk csak a színeket bátran! Mindenkinek megvan ez az időszaka, szinte kötelező átmenni rajta. (Nekem is volt, bizonyíték alább.) Azért, mert Instán épp mondjuk a felül exponált, vagy “lehúzott zöld” képek mennek orrba szájba, még nem jelenti, hogy nekünk is be kell állnunk a sorba! Majd megérkezünk ezekhez is….
Tanuljunk, tanuljunk
Mit ér a gyakorlás, publikálás, ha közben nincs meg bennünk az alázat a tanulás iránt? (Mindenki döntse el maga.)
Szánjuk rá az időt, és ne várjuk, hogy a tudás “berepüljön” a fejünkbe - menjünk elébe! Annyi, de annyi remek anyag kering a neten, elég csak Ingrid videóira gondolni!
És végül:
Fake it till you make it!
- tartja az angol. (Játszd meg, míg olyanná nem válsz! - ha nagyon le akarom fordítani.)
Fotós szeretnél lenni? Akkor viselkedj is úgy, hogy azzá válj! Fotózz, képezd magad, kövesd a példaképeket, nézz meg rengeteg képet, beszélgess, merülj el a témában! De vigyázz! A trükk nem merül ki annyiban, hogy csinálsz egy “XY Photography” oldalt a social médiára!
De tudod mit? Ezzel sincs gond, szinte mind eljátszottuk... ezt is.
Ha tetszett a bejegyzés, szeretettel várunk facebook csoportunkban is. Ha még több inspirációt szeretnél, kövess minket instagramon (@kattanjki) és használd a #kattanjki hashtaget !
A szerzőről:
BOGNÁR KATALIN
Régóta szenvedélyem a fotózás, de csak a lányom születése után éreztem azt igazán, hogy megtaláltam a "témámat".
Képeimmel nem annyira a tökéletes vizualitásra, mind inkább egy-egy hangulat, érzelem, kötődés átadására törekszem minden egyes alkalommal. Nagy rajongója vagyok az otthon készített családfotóknak: a megszokott környezet, a szeretett tárgyak azok, amelyek ezeket a képeket még inkább meghitté, és örök emlékké varázsolják. Nagyon megtisztelőnek érzem, amikor egy-egy ilyen fotózás alkalmával a család - ha csak pár órára is - beenged az otthonába és abba a különleges kis egyégbe, amit a családjuk képvisel.
Instagram: @kataphotoz
Fotó: @designhorf
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
dreamworldphotohu 2020.07.05. 11:36:18
Az önbizalomhiány szerintem alapvetően személyiség kérdése, de sokszor okozza a tudás és a tapasztalat hiánya is, és könnyen át lehet esni a ló túloldalára. Kaptam egy belépő gépet, a család dicséri a képeimet és máris én vagyok a "photography". Mint mindenben, itt is a középutat érdemes megtalálni.
Az alkalmazott fotózás nagy részének szerintem a művészethez semmi köze, és emiatt viszonylag objektív szempontok alapján "kiértékelhető" egy kép minősége (ezekről írtam is itt cikket). A "tökéletlen" viszont még nem feltétlenül rossz. Egy lifestyle kép például lehet, hogy nem felel meg a hagyományos portré vágási szabályainak vagy nem pont ott éles, ahol kellene, de attól még a maga műfajában pont tökéletes, mert mondjuk egy érzelmet, "igazi pillanatot" örökít meg. Egy csomó szempont - tűélesség, kevés zaj, tökéletes fények - a legtöbbször csak a fotósoknak fontosak, az ügyfeleknek kevésbé. És itt már nyilván bejön az ízlés, hogy kinek mi tetszik és mi a fontos.
A vállaltan kezdő képeknél én egyébként kevesebb rosszindulatú negatív kritikát szoktam látni. Sokszor az veri ki a biztosítékot, amikor a tudás és az ízlés hiánya szerénytelenséggel és arroganciával párosul. Ettől függetlenül szerintem egy komment hangvétele mindig az íróját minősíti, az így odahányt, bántó kritika az írójáról állít ki szegénységi bizonyítványt.
Kicsit vitatkoznék még a fake it elvvel is, vagy legalábbis kiegészíteném azzal, hogy próbálja meg mindenki reálisan felmérni a határait (ebben nyilván nem segít az imposztor szindróma) és ne vállaljon el egy olyan munkát, aminek az elvégzésére még jó eséllyel nem képes, mert az ügyfele csalódott lesz és nemcsak magát, de a fotós szakmát is lejáratja a kontárságával. Szerénység, szakmai alázat!
