2016 utolsó napján összegeztem az évet: a magánéletemben rengeteg pozitív eseménnyel, lelkes tervezgetéssel teltek el a napok. A fotózásban viszont nem teljesedtem ki úgy, mint számítottam, hiába dolgoztam addigra teljesen ebben a szakmában, valahogy ez a sok izgalmas életesemény, mint a költözés vagy az esküvő, elvitte a fókuszt a fotózásról. Nem fektettem energiát a fejlődésre, rutinszerűvé vált, és nem igazán hozott lázba egy-egy új feladat.

A munkákat elvégeztem a legjobb tudásom szerint, az ügyfelek elégedettek voltak, de valami plusz mindig hiányzott a fotóimról, amit elvártam magamtól. Azt vettem észre, hogy mindig kicsit irigykedve néztem a nálam sikeresebb fotósok munkáit. Úgy láttam, hogy ők sínen vannak, van egy jól kialakított ügyfélkörük, van egyfajta hangsúlyos utómunka-stílusuk. Azon a szilveszteri délutánon megfogalmazódott bennem, hogy semerre sem haladok szakmailag, csapongok a stílusok között, elégedetlen vagyok a fotóimmal.

Éppen aznap véletlenül belebotlottam a 100 boldog nap kihívásba, és ekkor megszületett az ötlet: mi lenne, ha én viszont egy éven keresztül minden nap fotóznék valamit a saját örömömre? Bármit és bárhogy fotózhatok, és olyan utómunkát kapnak a fotók, amihez kedvem szottyan. Az egyik cél az volt, hogy anélkül alkothassak, hogy túl magas elvárásokat állítanék fel magammal szemben. A másik nem titkolt célom az volt, hogy szép lassan, nem sürgetve kialakuljon egyfajta védjegy, ami picit egyedibbé teszi a fotóim stílusát. Másnap, az év első napján ki is tettem az első fotót a kihívás égisze alatt.
 Fotók: Molnár Anikó
 
Őszintén bevallom, többször majdnem bebuktam a kihívást, de végül mindig erőt vettem magamon.
Ha a 365 napos fotókihívás alatt szembejövő akadályokat egy kalandjáték ellenségeihez kellene hasonlítanom, valahogy így írnám körül őket:

A lustaság démona

Már a második héten megkörnyékezett ez a kárörvendő bestia, és később is felbukkant a legváratlanabb pillanatokban. Ilyen és ehhez hasonló dolgokat sustorgott a fülembe: „Majd holnap két fotót is csinálsz... Senkinek sem fog feltűnni, hogy már nem posztolsz minden nap... Nem lesz semmilyen következménye, ha abbahagyod...„ A démont úgy tudtam kiiktatni a legegyszerűbben, ha elmormoltam magamban egy „csak azért is” varázsigét. A démon szavai ennek hatására átváltoztak a fejemben: „Ma is képes vagy csinálni egy fotót BÁRMIRŐL... Nem hagyhatod cserben magadat és azokat, akik szeretik, amit csinálsz... „

Fotók: Molnár Anikó

Az imposztor szindróma boszorkánya

Mivel minden nap jelen voltam az Instagramon, ezért sajnos beleestem abba a hibába, hogy naponta minimum egy órát pörgettem mások fotóit és bejegyzéseit. Az imposztor szindróma boszorkánya észrevette, amikor rosszabb passzban voltam, és rontást szórt rám, ami napokig nyomot hagyott a hangulatomon. A rontást a támogató közösség erejével sikerült levenni: nagyon sok mindenkinek köszönhetem, hogy a kishitűségemen sikerült felülkerekedni, nélkülük a mai napig másokhoz hasonlítgatnám magamat.

Fotók: Molnár Anikó

A „voltmár!” kísértet

Esős vasárnap délután volt, semmi kedvem sem volt kimenni fotózni. Teázni támadt kedvem, szeretem az egész szeánszot, kikapcsol... Fotózásra inspirált a tárgyak szépsége, ahogy gőzölgött a forró víz... de a gőzből egyszerre egy kísértet úszott elő, és szemrehányó hangon így szólt: „Nem unod még ezt fotózni? Most azonnal menj ki és keress valami izgalmasabb témát!” Vállat vontam és belekortyoltam a forró nedűbe. Újra lefotóztam a teámat – egészen másképpen, mint néhány héttel azelőtt.

Fotók: Molnár Anikó

Bátran kijelenthetem, hogy képes voltam legyőzni az agyamban rejtőző bestiákat, a kitűzött céljaimat elértem: foggal-körömmel kitartottam az elhatározásom mellett, így 2017 év végére valóban úgy éreztem, kialakult a vágyott egységes utómunka-stílusom, kiéleződött a látásom a különös dolgokra, a szépségre. Játszva tanultam a fényről és árnyékról, a kompozícióról. Túlléptem a lustaságon, a kishitűségen, az ötlettelenségen.
Minden nap önkritikát és alázatot gyakoroltam: beismertem, ha valami nem sikerült jól, és kitartóan próbálkoztam addig, amíg végre elégedettséggel töltött el egy képkocka.

Így felsorolva, néhány év távlatából nézve sokkal többet adott az a 365 nap, mint amit elvártam tőle. Mégis a legfontosabb, amit kaptam ettől a kihívástól, hogy minden napra örömet és sikerélményt adott a fotózásban.

Ha még több inspirációt szeretnél, kövesd @kattanjki instagram oldalunkat és szeretettel várunk facebook csoportunkba is.